Mondd ami fáj

Hogyha arra ébredsz reggel, hogy kicsi ez a világ,
és bárki bármit csinál, az minden a te hibád,
A holnapot nem látod, mindenki utál.
mert kínszenvedés minden perc, jön nap-nap után
Ahol nincsenek ízek, nincsenek képek,
nincsenek színek, nincsenek fények.
Lehajtott fejjel indulsz el ismét a harcba,
mert háború az élet és elhullik a gyáva.
Mert valami kezdődik, ember, és valami véget ér,
és csak Isten dönthet arról, hidd el, mikor mennyit élj.
Ha százszor kérded őt és százszor nem felel,
ő látja még, hogy jó vagy rossz vagy, kapsz, mit érdemelsz!
Az élet rendjén változtatni ne próbálj, nem tudsz,
mert az egyik pofont te adod, de a másik elől futsz.
Jutalmat ne várj, nem lesz, csak megbékélsz a sorssal,
és beletörődsz abba, ez megint nem jó oldal.

Hát mondd ami fáj, az a múlt, a miénk
Hiába nézel fel az égre!
És sirsz, odafent nem hallja az ég.
Hiába minden, úgyis vége!
Hát mondd ami fáj, az a múlt, a miénk
Hiába nézel fel az égre!
És sirsz, odafent nem hallja az ég.
Úgyis vége!

Mert én alig múltam 22 és elővett az élet,
hát kisírt szemmel néztem végig mikor mire képes.
Akinek köszönhetek mindent, aki a karjaiban tartott,
aki törődött a két fiával, az most feladta a harcot.
És minden úgy ment tovább, mintha nem történne semmi,
én éreztem, hogy most először férfinak kell lenni.
Mert azt gondoltam becsaptak, és hazugság volt minden,
mert holtan feküdt mellettem, kit a példaképnek hittem.
Tudom az az élet rendje, temeted a véred, de miért pont most,
és miért pont így, és folyton csak ezt kérdem.
Mert nem múlik el nap, hogy én ne gondoljak arra,
hogy mosolyogva tolna le, csak úgy ahogyan szokta.
Mert eltelt 3 év és nekem összejött az élet,
mert embereknek tízezrei nézik ahogy élek.
És tudom nagyon jól, hogy ő is figyeli az utam,
és ha rám néz akkor azt gondolja: Büszke vagyok fiam!

Hát mondd ami fáj, az a múlt, a miénk
Hiába nézel fel az égre!
És sirsz, odafent nem hallja az ég.
Hiába minden, úgyis vége!
Hát mondd ami fáj, az a múlt, a miénk
Hiába nézel fel az égre!
És sirsz, odafent nem hallja az ég.
Úgyis vége!

Én már gyerek fejjel értetlenül néztem
míg más remegett a rossztól, én az ördögtől sem féltem.
Pedig senkitől sem láttam, valahogy mindig odaálltam,
ahol egy árva szava többet ér, mint ha más mondana százat.
Én mitől féljek? Nekem az Isten hamar megmutatta,
hogy ha Ő elfordul tőled, akkor dühösen néz vissza.
Meg, hogy olyan keresztet ad, ami majd maga alá temet,
mert mit kínlódjon értem, ha a rossz meg velem nevet.
És ha visszakérdezhetnék, én egyből meg is tenném,
akit csak úgy elvettél, azt csak úgy visszavenném.
Egy szavad sem lehetne, aki így előre fizet
az egy ima helyett, Uram, most már átkozódik tizet.
Mert te osztasz úgy mindent, hogy az ember nem is tudja,
hogy mit kap majd a bánatára, s mit kap majd a jóra.
Ezért várom a választ, velem vajon minek tetted,
ami a jóhoz kellett volna tőlem túl korán elvetted.

Hát mondd ami fáj, az a múlt, a miénk
Hiába nézel fel az égre!
És sirsz, odafent nem hallja az ég.
Hiába minden, úgyis vége!
Hát mondd ami fáj, az a múlt, a miénk
Hiába nézel fel az égre!
És sirsz, odafent nem hallja az ég.
Úgyis vége!