Beforratlan Sebek Acoustic

Könnycsepp fut az arcomon, mikor az ágyam mellé térdelek
Uram miért nem értelek?
Mondd meg, miért nem mondod azt, hogy ég veled?
Őszintén remélem, tévedek, de rám tekinteted nem veted
Csak a fájdalmat kapom, reggel beforratlan sebekkel ébredek
Lehullt az eső, hangom már a köddel száll az égig
A napsugár a felhők között fájdalmam híre miatt fénylik
Nem vágyom a jóra, nem vágyok dicsőítő szóra
Soha nem kértem semmit az égtől, még nem jött el az az óra
Csak egy csalódott srác vagyok, ki a semmi közepéről érkezett
Kinek fáj ha szíven döfik, mikor azt ordítják, hogy ég veled
Vérzik a szívem, mikor a fájó múltra gondolok
Igazad volt, te tudtad egyszer majd a gonosz felé fordulok
Néha tested megremegett, de én mindig megfogtam kezedet
Két szemedbe nézve magamat láttam, ki a rosszról megfeledkezett
Elmúltak a fájó rossz idők de még a hegek megmaradtak
Maradnak is, míg a föld alá nem raknak

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva
Tudom már elmúlt, vége a szépnek
Szépen lassan eltűnnek a képek
Sebeim maradnak, nyitva a világnak
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak

Lassan elteltek az évek, és most bevillannak képek
Nem tudom, mit tehetnék, még nem tudom mit érzek
Volt, hogy megbántottalak, de hidd el azóta is bánom
Nekem te voltál a lány, akire örökké kell várnom
Hidd el nekem, sajnálom, tudom, nem tudsz többé szeretni
Most egy új utat kell keresni, és veled együtt feledni
Sajnos nem lehet ezt én is tudom, így bocsánatot kérek
És bánni fogok minden sort, ameddig csak élek
Mert fontos voltál nekem érzem, talán több mint barát
És így próbálom most megdönteni szíved erős falát
Csak, hogy megbocsásson, s végre én is megnyugodjak egyszer
Mert nem forrt be a seb, de talán enyhíthetem ezzel
Mert bár nem beszélünk róla, de megtörtént mi tudjuk
Csak két ismerős vagyunk kiknek volt még közös múltjuk
De vajon lesz e jövőnk, erre tőled várok választ
De ne is mondj még semmit, ha az kételyeket támaszt

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva
Tudom már elmúlt, vége a szépnek
Szépen lassan eltűnnek a képek
Sebeim maradnak, nyitva a világnak
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak

Emlékszem arra a kopottas padra, az árnyas fák alatt ültél
Mint egy angyal olyan ártatlannak és szárnyaszegettnek tűntél
Emlékszem szavadra, és mikor megfogtad kezem
Bizsergető érzés járta át testem, tudtam ez lesz a végzetem
Ha egyet kívánhatnék, az Te lennél, tündöklő éjszakám
Fényes nappalom, édes angyalom a felhők fölül néz ma rám
Vesd le rám tekinteted és borítsd rám a szárnyaid
Miként egykor én takartalak be és teljesítettem vágyaid
Úgy csillogott a szemed, mint a tó vize, ahol sétáltunk
Most pedig úgy hullik az eső, ahogy a könnyem hullt mikor szétváltunk
Tudtam én is nagyon jól, hogy semmi sem tart örökké
Pedig Te voltál az egyetlen, aki velem törődtél
Fázom, vacogok, a halál hideg arca simogat
Nem a nyári virágeső, ami ránk dobálta a szirmokat
Most virág borítja sírodat, előtte, itt állok az esőben
Hallom a hangod, ahogy hívogat, a félelmeim legyőztem
Az a szenvedés, hogy élek, nélküled létezem de minek
Irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek
De már kifolyt sok szép dolog az idő rongyos, foltos zsebein
Az elvarratlan szálak nem gyógyítják beforratlan sebeim

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva
Tudom már elmúlt, vége a szépnek
Szépen lassan eltűnnek a képek
Sebeim maradnak, nyitva a világnak
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva
Tudom már elmúlt, vége a szépnek
Szépen lassan eltűnnek a képek
Sebeim maradnak, nyitva a világnak
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak