Sivatagi mese

Sétálok a sivatagban, valamit keresek,
ami még jó, amit szeretni lehet.
Nagyon kihalt ez a hely, fázom, reszketek,
csak szörnyek vannak itt, de ők nekem idegenek.
Volt egy barátom, ő sokat nevetett,
de akkoriban nem voltam még ilyen számkivetett.
Mondta, hogy őt kövessem mindig, mert ha nem,
a kertek, a virágok, homok lesz itt minden.
Vagyis nem fenyegetőn, csak kedvesen mondta,
hogy ő vigyázna rám, mint a kis hercegre a rózsa.
Vagyis pont fordítva, de ez szinte mindegy:
állítólag ugyanúgy szeret téged,
ha valakit te szeretsz tényleg.
Sétáltunk, játszottunk és nevettünk sokat,
örült, mikor teljesen elhittem az álmomat.
Azt mondta, hogy én leszek a világon a legboldogabb,
csak sose hazudjak, se neki se magamnak.
Hármasban voltunk akkor már vagyis inkább négy,
ő meg én és egy lány, és neki a vállán is egy lény.
Minden nap együtt álmodtunk, és együtt keltünk,
nárciszokat ültettünk, közben énekeltünk.
Egyik nap felébredtem, még mindenki aludt,
kiszöktem a szobából, előttem az út.
Máig nem tudom, pontosan mi ütött belém,
de akkor vált homokká az első levél.
Egyedül voltam, ennek akkor örültem,
hajnalig futottam megrészegülten.
Mosolyogtam, öleltem, aki csak jött szembe,
de részegen nem is lehetsz igazán őszinte.
Aztán ezt is meguntam, és észre vettem,
hogy alig vannak már növények körülöttem.
Egy nagy homokdombon ülve jött a gondolat,
megpróbálom felkutatni régi barátomat.
Álmomban az arca más volt és nem hozzám beszélt.
Kerestem, de a homokot fújta a szemembe a szembe szél.
Próbáltam úgy is, hogy senkinek nem hazudtam,
de hogy mi az igaz, azt is csak tőle tudtam.
Aztán feladtam. És egy idős hölgy jött,
adott egy üvegcsét, benne valami zöld lötty.
A barátom majd visszajön, csak ezt meg kell inni,
nem ő lesz az, csak úgy néz ki, de el lehet hinni.
Megittam és káprázat volt, amit akkor láttam,
elém tárult egy világ, amelyik hibátlan.
Minden homokszemcséből kinőtt egy virág,
és sok kedves ember, akik úgy néztek ki, mint az a barát,
és énekeltek.

"Én vagyok a jó kedved,
nem kell neked mindig szenvedned.
Gyere velem,
fogom a kezed...
Táncoljunk hát még egyet,
én megszelídítem a félelmed.
Csak gyere!
Fogd a kezem!"

Aztán hirtelen vége, megint sivatag,
teljesen sötét van, mindenem szétfagy.
Már nem a barátom érdekel, csak az a kék vagy
zöld lé, azt a nőt én megkeresem, hogy még adjon.
Találkoztunk megint, de ez már nem olyan, mint rég,
Azóta fecskendeznem kell, hogy valamit érezzek még.
Aztán kitaláltam, hogy megveszek tőle mindent, amije van,
nem bírok ki több napot ebben a fagyos sivatagban.