Végszó

Összegezvén nem hiányzott más, csak csipetnyi realitás.
A testem a végén vészüzemre vált.
Nem akarok mesélni magamról, mert napi rutinná vált a panasz,
De nem leszek többé, ki mindent későbbre halaszt.
Egyetlen vigasz a verseny nyugtatás címszó alatt,
Ki tud mondani a másiknál legalább kétszer nagyobbat.
Nem akarok mesélni magamról, mert napi rutinná vált a panasz,
De nem vagyok többé, ki mindent későbbre halaszt.

Könnyek közt lezárul ez az eltévelyedett éra,
Képzelt tavaszom végszava kopog az ajtón rám várva.
A tiszta lapra most egyetlen célt tűznék ki,
Ne bánkódj, utólag mindig könnyű okosnak lenni.

A hamuban kotorászva kerestem a parazsat,
Pedig porlepte emléke új lendületet sokadszorra nem adhat.
Így a soron következő fordulat érdeklődés hiányában elmaradt,
Pedig komfortzónám küszöbe két emelettel feljebb ragadt.

Könnyek közt lezárul ez az eltévelyedett éra,
Képzelt tavaszom végszava kopog az ajtón rám várva.
A tiszta lapra most egyetlen célt tűznék ki,
Ne bánkódj, utólag mindig könnyű okosnak lenni.
Az elmúlt évek kosarába nyúlva folyton kezembe akadó,
Szemlélettől független, fájó konklúzió.
Néha arra vágyom, hogy volna elég annyi,
Amit magamtól is meg tudok kapni.
Ha tényleg csak utas voltam, mikor vakság fogta bágyadtan a gyeplőt,
Nem magamban kerestem volna örökké a felelőst.
Most senki sem szólhat, hogy miért nem tudok tovább várni
és ez is azonnal kellett, mint eddig bármi.

Könnyek közt lezárul ez az eltévelyedett éra,
Képzelt tavaszom végszava kopog az ajtón rám várva.
A tiszta lapra most egyetlen célt tűznék ki,
Ne bánkódj, utólag kurva könnyű okosnak lenni.