A vén cigány

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával él, egy öreg cigány.
Vén öreg ember, nótája nem kell, nem kell a nótája senkinek se már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága, kis galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábul, szíve kitárul, s párjához így szól a vén cigány:

Hol van a hegedűm párom? Tavasszal minden vidám.
Városba elmegyek máma, én az öreg cigány.
Egyszer még had muzsikáljak, szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány,
Öreg cigány, a vén cigány.

És a vén ember, eltepert csendben, hóna alatt a kopott hegedű.
Alig bír járni, lábain állni, de szívében mégis ott él a derű.
Városba érve fáradtan lépbe egy csillogó fényes terem ajtatján.
Vére fel lobban, szíve meg tobban, s középre tipeg az öreg cigány.

Nagyságos uraim, kérem! Nem tudom ismernek-e még.
Könyörgöm, de sokat húztam, valaha réges rég.
Egyszer még had muzsikáljak szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány,
Öreg cigány, a vén cigány.

Csend lett egy percig, így szól az egyik; jó uraim ma mulatunk, ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, nyitva az ajtó, kész a hatás.
Jó öreg párja már halva találja, beszól az anyó; urak jó mulatást!

Nem muzsikál soha sem már, csendes lett már a vén cigány.
Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán.
Öreg vén anyóka sírját, virággal dísziti már.
Vadgalamb sírva dalolja, hogy élt egyszer egy cigány,
Öreg cigány, a vén cigány.