Ájulás Küszöbén

egyszer ájulás küszöbén felszívtam magam,
hagytam, a szemem hadd diktálja, hogy minden rendbe' van.
magára maradt végül, de nem volt túl nagy merészség,
megdumáltuk, hogy amit itt látunk, ugyanaz a szemét, és

hogy későn élt a Föld,
szinte látom még, megsárgult a táj,

körbenézetek vele már minden véleményt,
megbocsátok, a pofámba hazudok, így ad új reményt,
félek attól, hogy beterít majd, és én sem látok már,
de leszarom ahogy szokta, majd valamit magától kitalál, hogy

hé! későn élt a Föld, szinte lát.

engedj szabad utat a két kezednek,
és nagy pofont a kényelemnek, és
több időt a látomásnak,
hogy ne csorbuljon az agyadnál a kés.
feltörő dühödt áradást,
megnyírja a kedvmegalvadást,
feszüljön pattanásig a lét,
bármekkora szerintünk a tét,
szédüljön bárki bármit lát,
vény nélkül kapd a tablettát,
utáljanak szánalom helyett,
ha szerintük nincs köztük helyed,
féljen az, ki megmondja neked,
mitől rettegj naponta, veled
nem baszódhat senki, mert a
legnagyobb erő tetején állsz!