Húsz év múlva

Jutka ha nézett, nem voltam én egy
fennakadt lélegzetnél soha több.
Mindenki tudta, hogy rajzfüzetében
nem rólam formázta az ördögöt.
Üres mezőkben legelt ott két szamár:
legeltem én, meg a pirulós magyartanár.
Bár minden délben hazakísértem,
nem mertem a kezét megfogni sem.
Tömött két copfját hiába cibáltam,
nem kondult szívében szerelem.
John Lennon fényképét hordta a zsebében ő,
én meg az övét, és így múlt el ez az idő.
Aztán tegnap megláttam Jutkát egy bárban,
felhívott magához, teát adott.
Került szó erről, aztán meg arról,
énrólam, Lennonról, mindenről ott,
és mivel férje épp vidéken tartózkodott,
hát térült és fordult, és kettőnknek megágyazott.
Ruhák repültek asztalra, székre,
a vérem megállt, és az illatok
keringtek bennem, mint ürült edényben,
és Jutka vetkőzött énnékem ott.
Egy lánccal a derekán elém állt bolondosan.
Ezt nem lehet levenni – nevetett –, forrasztva van.
Jutka csak nézett, nem telt belé egy
fél perc, és a lépcsőházban álltam én.
Tarkó a falnak, szemem lehunyva,
sziszegtem: szegény, szegény, szegény!
Lennon a szívében golyókkal már szétrohadt,
csípődön, kis Jutkám, viseld csak a láncodat.
E huzatos lépcsőház nyelje el lépéseim,
és jó éjszakát néktek! Ne sírjunk, édeseim.
E huzatos lépcsőház nyelje el lépéseim,
És jó éjszakát néktek, ne sírjunk, kedveseim.